Nem csörög, nem fémből van.
De ott van rajta, amikor megérkezik.

Ez a páncél nem harcra való.
Ez védekezés.
Rossz élmények ellen.
Erőltetett mosolyok, kellemetlen helyzetek, ítélkező tekintetek ellen.

A legtöbben hoznak magukkal valamit.
Egy régi fotózás emlékét.
Egy mondatot, amit egyszer túl hangosan mondtak nekik.
Egy érzést, hogy nem jók úgy, ahogy vannak.

Mi ezt látjuk.
És nem kérjük, hogy vegyék le.

Csak teret adunk.
Türelemmel. Figyelemmel. Nyitottsággal.

És valahogy…
A páncél lassan leoldódik.
Van, aki már az első email után fellélegzik.
Van, akinek három perc kell a stúdióban.
Van, akinek csak egy emberi pillanat kell és hirtelen elengedi a feszültséget.

Főleg a férfiaknál látványos.
Ők nem szoktak fotózástól ellágyulni.
De amikor érzik, hogy itt nincs színjáték –
csak ők maguk, a kutya, meg egy nyugodt tér –
akkor leteszik.

És onnantól már minden könnyebb.
Emberségesebb. Valódibb.
És persze: sokkal jobb képek is születnek.

Nem erőltetünk semmit.
Csak figyelünk, időt adunk.
A páncél úgyis lepereg, ha itt az ideje.
És akkor meglátszik az, amiért érdemes volt várni.