Mitől lesz egy fotózás tényleg örök emlék — és mikor csak egy drága program?

Egy fotózás lehet technikailag tökéletes, készülhet gyönyörű fényekkel, szép helyszínen, hibátlanul kidolgozott képekkel, és mégis előfordulhat, hogy néhány év múlva alig jelent valamit.

És készülhet egy olyan kép is, amelyen talán nem minden tökéletes, mégis összeszorul tőle a torkod, mert pontosan tudod, mi történt abban a pillanatban.

Ismered azt a nézést.

Tudod, miért hajtotta úgy oldalra a fejét. Emlékszel, hogyan bújt hozzád. Szinte érzed a súlyát, ahogy neked támaszkodott.

Szerintem valahol itt van a különbség egy szép fénykép és egy valódi emlék között.

És ezért kevés nekem az a kérdés, hogy egy fotózás után hány képet kapsz.

Sokkal érdekesebb, hogy mi lesz rajtuk.

Egy fotózás könnyen válhat teljesítményhelyzetté

Sok ember eleve úgy érkezik hozzánk, hogy azt mondja:

„Én nem vagyok fotogén.”

„Nem tudom, mit kell csinálni a kamera előtt.”

„A kutyám biztosan nem fog megmaradni egy helyben.”

„Félek, hogy ő majd mindent elront.”

„A párom utál fotózkodni.”

Ezek mögött sokszor ugyanaz az érzés van: vajon képesek leszünk-e jól csinálni a fotózást?

Amikor előkerül a kamera, hirtelen elkezded figyelni magad.

Hogyan állok?
Hová nézzek?
Mit csináljak a kezemmel?
Most mosolyognom kellene?
Vajon hülyén nézek ki?

Közben ott van a kutyád is.

Maradj már ott. Nézz ide. Ne menj el. Ne szimatolj most. Csak egy kicsit bírd ki.

Pár perc alatt ott tartotok, hogy egyszerre próbálod irányítani saját magadat, a kutyádat és megfejteni, mit szeretne tőled a fotós.

Aztán hazamész azzal az érzéssel, hogy:

„Én tényleg béna vagyok ezen.”

Pedig lehet, hogy egyszerűen olyan helyzetbe kerültél, amely túl sokat várt tőled.

A természetességet nem neked kell előállítanod

Van egy furcsa ellentmondás a fotózásban.

Azt szeretnénk, hogy légy természetes.

Közben odaállítunk valahová, rád fordítunk egy fényképezőgépet, és közöljük veled, hogy most viselkedj természetesen.

Próbálj csak meg parancsra természetesen nevetni.

Nagyjából ennyire egyszerű.

Éppen ezért nálam a természetesség nem azt jelenti, hogy magadra hagylak azzal, hogy „csináljatok valamit, én majd fotózok”.

Én vezetem a fotózást.

Figyelem, hogyan működtök. Segítek, ha nem tudod, mit csinálj. Változtatok, ha valami nem működik. Észreveszem, ha a kutyád elfáradt, túl sok neki az inger, vagy egyszerűen egészen máshoz van kedve, mint amit öt perccel korábban elképzeltem.

Nem neked kell megoldanod a fotózást.
Ez az én munkám.

Minél kevesebbet kell azon gondolkodnod, hogyan kellene viselkedned, annál több figyelmed marad arra az emberre vagy kutyára, akiért valójában eljöttél.

És számomra ott kezdődik az érdekes rész.

A kutyádnak sincs szerepe

Rengeteg gazdi aggódik előre azért, hogy a kutyája vajon „alkalmas-e” egy fotózásra.

Nem ül.

Nem marad.

Pörög.

Szimatol.

Fél az idegenektől.

Túl lelkes.

Önfejű.

Esetleg idős, lassabb, rosszabbul hall, hamar elfárad.

Én közben egészen mást látok.

A kutya, aki két másodpercnél tovább nem marad egy helyben, lehet, hogy pont ettől ő.

Az, amelyik folyamatosan hozzád bújik, elmond valamit kettőtökről.

Az, amelyik először távolabbról figyel, majd egyszer csak úgy dönt, hogy Andi mégis egészen rendben van, szintén mesél.

Ezeket nem szeretném eltüntetni egy tökéletes póz kedvéért.

Ha évekkel később visszanézed a képeket, valószínűleg nem arra szeretnél emlékezni, milyen szépen végrehajtotta az „ül” vezényszót.

Arra szeretnél emlékezni, milyen volt ő.

Egy szép kép még nem feltétlenül rólatok szól

Ez szerintem az egyik legfontosabb különbség.

Lehet egy kutya gyönyörű egy képen úgy is, hogy a kép szinte semmit nem mond róla.

Lehet tökéletes háttér, fény, kompozíció és testtartás.

Csak éppen bármelyik másik kutya is állhatna ugyanott.

Engem sokkal jobban érdekel az a pillanat, amikor egy gazdi ránéz egy képre, és azt mondja:

„Igen. Ez ő.”

Vagy:

„Ez annyira mi vagyunk.”

Ehhez először nekem is meg kell értenem, kik vagytok.

Ezért kérdezek.

Ezért érdekel, milyen a kutyád otthon. Mit szeret benne a legjobban. Hogyan került hozzátok. Mi az a furcsa kis szokása, amit rajtatok kívül talán senki nem ért. Mi az, amit semmiképpen nem szeretnél elveszíteni ebből az időszakból.

Sokszor ezekből az apróságokból értem meg, mit érdemes keresnem a fotózáson.

Az örök emlék sokszor ma még teljesen hétköznapi

Van ebben valami kegyetlen.

Amíg valami az életünk része, természetesnek vesszük.

Hogy minden reggel ugyanott fekszik.

Hogy pontosan ugyanazzal a tekintettel próbálja megszerezni a vacsorád utolsó falatját.

Hogy ha leülsz a kanapéra, automatikusan odajön.

Hogy egy bizonyos szó hallatán úgy fordítja oldalra a fejét.

Hogy már megint túl közel fekszik hozzád, és nincs helyed.

Ezek most apróságok.
Később éppen ezekből lesznek a legfontosabb emlékek.

Ezért gondolom azt, hogy egy igazán jó fotózásnak nem egyetlen hibátlan képet kell létrehoznia.

Egy kapcsolatnak sok arca van.

Van benne nyugalom, hülyéskedés, ragaszkodás, káosz, bizalom, játék, néha távolság is. A kutyádnak is van személyisége, és kettőtöknek is van egy saját nyelve.

Ezt nehéz egyetlen képpel elmesélni.

Ez az egyik oka annak is, hogy számomra egy teljesebb fotózás egészen mást jelent, mint gyorsan elkészíteni néhány jó képet.

Nem több fényképet akarok ugyanarról. Többet akarok megőrizni abból, ami köztetek van.

Egy drága fotózás is lehet rossz döntés

Az ár önmagában semmit nem garantál.

Egy drága fotózás is lehet olyan, ahol végig feszengsz, a kutyádat próbálod irányítani, aztán kapsz húsz gyönyörű képet valakikről, akik egy kicsit hasonlítanak rátok.

Én ezért fotósválasztás előtt nem csak a portfóliót nézném.

Azt is megpróbálnám kideríteni, milyen lesz azzal az emberrel eltölteni ezt az időt.

Érdekli, kik vagytok?

Kérdez a kutyádról?

Mi történik, ha valami egészen máshogy alakul, mint terveztétek?

Neked kell majd folyamatosan irányítanod a kutyádat?

Tud segíteni akkor is, ha zavarban vagy?

Fontos neki, hogyan érzitek magatokat közben?

Ugyanúgy fotóz mindenkit, vagy abból indul ki, akik előtte vannak?

És talán a legfontosabb:

Amikor megnézed a munkáit, csak azt gondolod, hogy „de szép”, vagy érzel is valamit?

Mert ha te is olyan ember vagy, akinek a kutyája jóval több egy szép négylábúnál, valószínűleg a róla készült képektől is többet szeretnél.

Ezért kezdjük beszélgetéssel

A mi fotózásaink egyik legfontosabb része még jóval azelőtt történik, hogy elővenném a fényképezőgépet.

Beszélünk.

Szeretném tudni, kik vagytok, milyen a kutyád, miért éppen most jutott eszedbe a fotózás, mitől tartasz, és mit szeretnél majd évek múlva is felismerni a képeken.

Nem azért, mert neked előre pontosan tudnod kellene, milyen fotózást szeretnél.

Éppen ezért beszélünk.

Van, akinek tényleg néhány jó kép kell. Erre is van megoldásunk.

És van, akinek ennél sokkal többet jelent ez az egész. Szeretné megőrizni a kutyája személyiségét, a családját, egy fontos életszakaszt és azt a kapcsolatot, amit nehéz lenne néhány mondatban elmagyarázni.

Nekik találtuk ki a hosszabb, személyesebb Vizslafotózás Élményt.

Ha olvasás közben azt érezted, hogy pont valami ilyesmit keresel, első lépésként nem kell fotózást vagy csomagot választanod.

Mesélj inkább egy kicsit magatokról.

Beszéljünk.

És majd együtt kiderítjük, milyen fotózás tudná igazán jól megőrizni azt, ami most még egyszerűen csak az életetek.